Sziasztok!
Hát itt lenne a következő rész, amihez egy kis idézetet szeretnék fűzni.
''Nem szabadna gondolkozni, mert csak fájdalmat okozok saját magamnak. Nem kéne mindig megkérdőjelezni magam és a döntéseim. Alig várom azt a percet amikor magabiztos leszek. Amikor magabiztosan tudok dönteni , habozás nélkül."
Próbálok olyan részeket írni, amiből tanulhattok, adhatok egy kis inspirációt, oké itt nem éppen arra gondolok, hogy verekedjetek csak, hogy álljatok ki magatokért, amiben hisztek. :) Remélem tetszeni fog, Jó olvasást!
Tudtam, hogy elkerülhetetlen, hogy anyu észrevegye a felszakadt szemöldököm, de amíg tudtam próbáltam titkolni. Nem akartam, hogy aggódjon. És azt sem akartam, hogy a fejébe vegye, hogy ő most már felmegy a suliba és hatalmas botrányt csap, mert abból csak még nagyobb baj lett volna. Bezárkóztam a szobámba és próbáltam a tanulnivalóra koncentrálni. Annyi hülyeséget megtanítanak, amire egyáltalán nem lesz szükségünk a jövőben, viszont arról egy szót nem beszélnek, hogy, hogy is éljünk. Hogyan kell megállni a saját lábadon? Hogyan tartsd el a családod? Hogyan...-ekkor próbálták volna kinyitni az ajtót, ami persze nem sikerült.
- Kicsim! - próbálkozott volna újból a kilinccsel.
- Tanulok, anya! - válaszoltam, hátha megnyugszik és nem dörömböl az ajtómon.
- De ahhoz miért kell bezárni az ajtót? - kérdezte kétségbeesetten. Hirtelen nem tudtam mit mondani, csak dadogni. Csend uralkodott. Anya sem szólt egy szót sem, én sem. Tudtam, hogy végem.
- Bántottak ugye? - mondta halkan majd elcsuklott a hangja. Nem szólaltam meg, csak bámultam ki a fejemből és egy könnycsepp szántotta végig forró arcom. - BÁNTOTTAK? - kezdett el kiabálni sírva, minek hatására megremegtem. Féltem.
- Anya... - próbáltam menteni a menthetetlent.
- Nyisd ki az ajtót...MOST! - eleget téve kérésének, letettem a ceruzám, felpattantam a helyemről és aj ajtóhoz sietve kinyitottam azt. Lehajtott fejjel vártam, hogy anyám megint kiakadjon és elkezdjen arról beszélni, hogy menjek fel az igazgatóiba és jelentsem az ilyen eseteket, de ehelyett szorosan magához vont. Rettentően jól esett amit tett, de tudtam, hogy ezzel nincs vége. Ez nem ilyen egyszerű.
- Holnap felmegyek a sulidba! - engedett el, de mielőtt egy szót is kiejthettem volna a számon otthagyott. Legszívesebben törtem és zúztam volna.
Reggel korábban felkeltem és még anyu előtt elmentem suliba, nem akartam vele együtt menni. Teljesen hideg fejjel mentem suliba, legalábbis nem éreztem semmit. Semmit. Anyunak hagytam egy papírt, hogy eljöttem és, hogy nem szükséges bejönnie a suliba, habár tudom, hogy az utolsó mondatot teljesen feleslegesen írtam oda. Mivel a diákok nagy része még nem érkezett meg a sulinak nevezett pokolba, így nyugodtan mentem be az ajtón és sétáltam fel a második emeletre, földrajz órára. Sosem szerettem se a föcit, se Mrs. Williams-t, viszont a mostani tanáromat nagyon is bírom. Lassacskán az egész suli megérkezett, hiszen már 7:45 volt, ami azt jelentette, hogy 5 perc kapuzárásig. Igen, nálunk már nyolc óra előtt 10 perccel bezárják a kapukat - amit ebédig ki sem nyitnak - és aki utána jön, annak az igazgató személyesen veszi el az ellenőrzőjét. Mindegy.
Megint megkaptam a szokásos beszólogatásokat, egészen a második óra közepéig, amikor is bejött az igazgató és kihívatott. Tudtam, hogy itt van anya, így összeszedtem a cuccom és eleget téve a diri kérésének elsétáltunk az irodájába. Anya az egyik székben ült, nekem háttal. Mr. Dixon intett, hogy foglaljak helyet. Letettem a táskám a szék mellé és leültem.
- Nos, Alona anyukád azért jött ide, mert állítása szerint téged minden napos bántalmazás ér az iskolában. Igaz ez? - nézett rám kérdőn az igazgató, de anyu idegesen közbeszólt.
- Nem látja?! Fel van szakadva a szemöldöke! - fogta meg a fejem, de én elrántottam, ami bevallom kissé fájt, mert meghúzta a sebem.
-Asszonyom, kérem nyugodjon meg, azt a sebet nem feltétlenül az intézményünkben szerezte Alona. - nézett rá anyára, de ő csak keresztbe tette a kezét, elmormogott egy "Hát ezt nem hiszem el" féleséget és szarkasztikusan nevetni kezdett.
- Kérlek válaszolj! - nézett újból rám. Nem tudtam a szemébe hazudni, így lehajtottam a fejem és úgy mondtam, hogy nem itt szereztem a sérülést. Erre természetesen anya még jobban kiakadt.
- Az osztálytársai, a felsőbb évesek, mind félelemben tartják és maguk ebből nem vesznek észre semmit. Szégyelljék magukat...- közbevágtam.
- Jó, jó igaza van. Tényleg ..itt szereztem ezt a sebet - vallottam be - de kérem, Mr. Dixon, ne csináljunk ebből ügyet. Nézze... - kezdtem bele a magyarázkodásba teljesen feleslegesen.
- Neveket kérek! - mondta határozottan az igazgató.
- Kérem... - néztem rá reménykedve, de meg sem rándult, ugyan olyan rideg szemekkel nézett tovább.
- Harris, Landon, Mose...öhm Rory és még pár lány. -mondtam egy hatalmas sóhaj kíséretében.
- A lányok nevét is szeretném tudni. - mondta ugyanolyan stílusban, mint az előbb.
- Peyton, Holly és Daenerys.
- Ki okozta a sérülésedet? - tette fel a következő kérdést, miközben jegyzetelte e neveket.
- Rory. - a könnyek már szinte marták a szemem, de nem mutathatom magam gyengének. Nem vagyok gyenge.
- Csak ők voltak akik bántalmaztak téged?
- Igazából ez volt az első olyan eset, hogy fizikailag ...- nem bírtam végigmondani, Mr. Dixon közbevágott.
- Alona. A szavak lelki fájdalmat okoztak, tehát bántalmaztak, és az, hogy Rory még fizikailag is bántalmazott az egy másik kategóriába tartozik. Helyre fogom őket tenni, hidd el, megkapják a méltó büntetésüket. - mondta egy biztató mosoly kíséretében, ami kissé megnyugtatott, de mégsem teljesen. Anyuék még beszéltek pár szót és megígértették velem, hogy ha máskor ilyen lesz, azonnal szóljak. A diri kedves volt, adott egy igazolást, így ma már nem kellett több órára bemennem. Ahogy kiléptünk az igazgatóiból mindenki minket figyelt, ami bevallom nem kicsit frusztrált. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a sok idegesítő szempárt és minél hamarabb elhagyni az iskolát, ám a többiek most is beszóltak. Megforgattam a szemem és tovább mentem, de egy beszólás után megálltam, megfordultam, odamentem Landon-hoz és akkorát behúztam a vigyorgó képének, hogy a földre zuhant. Rázni kezdtem a kezem, mert nem egy puha álla van ennek a dögnek. Mindenki hatalmas szemekkel nézett rám, ránk, lehajoltam hozzá, megfogtam az állát, kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
- Ha még egyszer le mersz kurva anyázni, esküszöm nem állok meg egy ütésnél. A szart is kiverem belőled, ember. Engem bánthatsz, de anyámat nem. Megértetted, te utolsó szarházi?! - szinte már köptem a szavakat. Nem tudom, honnan jött ez az önbizalom, de örülök, hogy megtettem.
2015. október 31., szombat
2015. október 26., hétfő
Sziasztok!
Új résszel érkeztem :) Remélem át tudtam adni egy kicsit az érzelmeimet, és tetszeni fog nektek is ez a kis rész! :) Kommentelni ér ;)
Jó olvasást!
UI: Ígérem a következő rész hosszabb lesz! :)
Reggel kisebb gyomorgörccsel ébredtem, ugyanis köztudottan hétfő van, ami azt jelenti, hogy 8 óráig be kell sétálnom a pokol kapuján és majd csak délután engednek ki. Semmi bajom nem lenne a sulival, ha a felsőbb évesek nem piszkálnának folyton. Na igen, tudjátok mindig van a suliban egy olyan egyén, akit kiközösítenek, piszkálnak, rosszabb esetben megvernek - bár ez még nem fordult elő-, na hát az az egyén én lennék. A táskámban még tegnap este bepakoltam-amiért most hálás vagyok magamnak-, így csak a reggelimet kellett elpakolnom. Anyu minden nap elvisz suliba, mert úgy gondolja, hogy 10 perc sétától meghalok. Szeretem anyát, de néha túl sokat aggódik értem, habár inkább legyen ilyen, minthogy elhanyagoljon, mint apám.
-Jó legyél Kincsem! - adott egy gyors puszit a fejemre, mire megforgattam a szemem.
-Anyu! - szóltam rá, majd persze elmosolyodtam és én is adtam egy puszit az arcára.
Kiszálltam az autóból intettem és elindultam a Mennyország ellentétébe. Hmmm... meglepően csak hárman szóltak be, míg beértem. Ez új rekord. Utálom ezt az egészet, de muszáj úgy tennem, mintha nem érdekelne, mert akkor még jobban rám szállnának. Az első órám történelem volt a 7-es teremben. Már háromnegyed nyolckor ott álltam az ajtó előtt a tanárt várva, míg a többiek - jobb esetben - csak 2-3 perccel csengetés előtt érkeztek meg. Ahogy vége lett az órának én voltam az utolsó, aki kiment a teremből. Szeretek utolsónak kimenni, mert akkor elkerülöm a tömeget, az esetleges felbuktatásokat, beszólogatásokat, lökdösődéseket. Amikor mindenki kimegy szépen nyugodtan én is kisétálok, majd lemegyek a biológia terembe. Mások örülnek a szünetnek, mert akkor odamehetnek a barátaikhoz, akikkel addig mindenféle hülyeségről beszélnek. Én maximum a ... nem, az osztályfőnöknek is van jobb dolga, minthogy velem beszélgessen, sőt még a kockáknak is több barátjuk van, mint nekem.
Az utolsó órámon ülök és már alig várom, hogy kicsöngessenek. Pár perc múlva megszólal a (megváltó) csengő és mindenki felpattanva a helyéről indul az ajtóhoz, hogy minél hamarabb kimenjen a teremből. Én ahogy szoktam megvárom, míg mindenki kimegy, majd amikor már biztonságosnak látom én is felállok és kisétálok a teremből.
-Viszlát! - köszönök el a matektanártól, majd előveszem a telefonom.
"Kicsim nagyon sajnálom, de ma nem tudok érted menni. Szeretlek: Anyu"
Akkor sétálunk. Ahogy kiléptem a suli ajtaján akkorát borultam, hogy olyat még nem látott a világ. Túl naiv voltam, elhittem, hogy megaláztatás nélkül eltelhet egy napom. Természetesen ezt is felvették és az is természetes volt, hogy vagy 100 diák rajtam röhögött. Ohhh, lesz ez még rosszabb is. Majd amikor kikerül YouTube-ra, na az lesz az igazán vicces. Nem tudok ellene semmit tenni, mert ha eszembe jut feljelenteni őket, még jobban megkeserülöm és az is lehet, hogy megölnek miatta. Végül is ki akar érettségi előtt egy évvel rendőrségre járni?! Felálltam, leporoltam magam, majd a röhögést és a beszólogatásokat figyelmen kívül hagyva elindultam haza. Otthon ledobtad a táskám és már indultam is a fürdőbe, mert nagyon úgy éreztem, hogy a szemöldököm felszakadt. Többet kéne járnom lottózni. Lefertőtlenítettem a sebem, majd leragasztottam és mentem holnapra tanulni. Hát... nagyjából ilyen egy átlagos napom.
Új résszel érkeztem :) Remélem át tudtam adni egy kicsit az érzelmeimet, és tetszeni fog nektek is ez a kis rész! :) Kommentelni ér ;)
Jó olvasást!
UI: Ígérem a következő rész hosszabb lesz! :)
Reggel kisebb gyomorgörccsel ébredtem, ugyanis köztudottan hétfő van, ami azt jelenti, hogy 8 óráig be kell sétálnom a pokol kapuján és majd csak délután engednek ki. Semmi bajom nem lenne a sulival, ha a felsőbb évesek nem piszkálnának folyton. Na igen, tudjátok mindig van a suliban egy olyan egyén, akit kiközösítenek, piszkálnak, rosszabb esetben megvernek - bár ez még nem fordult elő-, na hát az az egyén én lennék. A táskámban még tegnap este bepakoltam-amiért most hálás vagyok magamnak-, így csak a reggelimet kellett elpakolnom. Anyu minden nap elvisz suliba, mert úgy gondolja, hogy 10 perc sétától meghalok. Szeretem anyát, de néha túl sokat aggódik értem, habár inkább legyen ilyen, minthogy elhanyagoljon, mint apám.
-Jó legyél Kincsem! - adott egy gyors puszit a fejemre, mire megforgattam a szemem.
-Anyu! - szóltam rá, majd persze elmosolyodtam és én is adtam egy puszit az arcára.
Kiszálltam az autóból intettem és elindultam a Mennyország ellentétébe. Hmmm... meglepően csak hárman szóltak be, míg beértem. Ez új rekord. Utálom ezt az egészet, de muszáj úgy tennem, mintha nem érdekelne, mert akkor még jobban rám szállnának. Az első órám történelem volt a 7-es teremben. Már háromnegyed nyolckor ott álltam az ajtó előtt a tanárt várva, míg a többiek - jobb esetben - csak 2-3 perccel csengetés előtt érkeztek meg. Ahogy vége lett az órának én voltam az utolsó, aki kiment a teremből. Szeretek utolsónak kimenni, mert akkor elkerülöm a tömeget, az esetleges felbuktatásokat, beszólogatásokat, lökdösődéseket. Amikor mindenki kimegy szépen nyugodtan én is kisétálok, majd lemegyek a biológia terembe. Mások örülnek a szünetnek, mert akkor odamehetnek a barátaikhoz, akikkel addig mindenféle hülyeségről beszélnek. Én maximum a ... nem, az osztályfőnöknek is van jobb dolga, minthogy velem beszélgessen, sőt még a kockáknak is több barátjuk van, mint nekem.
Az utolsó órámon ülök és már alig várom, hogy kicsöngessenek. Pár perc múlva megszólal a (megváltó) csengő és mindenki felpattanva a helyéről indul az ajtóhoz, hogy minél hamarabb kimenjen a teremből. Én ahogy szoktam megvárom, míg mindenki kimegy, majd amikor már biztonságosnak látom én is felállok és kisétálok a teremből.
-Viszlát! - köszönök el a matektanártól, majd előveszem a telefonom.
"Kicsim nagyon sajnálom, de ma nem tudok érted menni. Szeretlek: Anyu"
Akkor sétálunk. Ahogy kiléptem a suli ajtaján akkorát borultam, hogy olyat még nem látott a világ. Túl naiv voltam, elhittem, hogy megaláztatás nélkül eltelhet egy napom. Természetesen ezt is felvették és az is természetes volt, hogy vagy 100 diák rajtam röhögött. Ohhh, lesz ez még rosszabb is. Majd amikor kikerül YouTube-ra, na az lesz az igazán vicces. Nem tudok ellene semmit tenni, mert ha eszembe jut feljelenteni őket, még jobban megkeserülöm és az is lehet, hogy megölnek miatta. Végül is ki akar érettségi előtt egy évvel rendőrségre járni?! Felálltam, leporoltam magam, majd a röhögést és a beszólogatásokat figyelmen kívül hagyva elindultam haza. Otthon ledobtad a táskám és már indultam is a fürdőbe, mert nagyon úgy éreztem, hogy a szemöldököm felszakadt. Többet kéne járnom lottózni. Lefertőtlenítettem a sebem, majd leragasztottam és mentem holnapra tanulni. Hát... nagyjából ilyen egy átlagos napom.
2015. október 25., vasárnap
Kedves Olvasóim!
Ma reggel valami elképesztő érzés arra kelni, hogy Díjat kaptam. Először azt hittem, hogy álmodtam, aztán megnéztem még egyszer és tényleg Díjat kaptam, amit nagyon szépen köszönök Petra Beifong-nak a Tűzvonalban írójának. :)
Díj szabályai:
- írd le, kitől kaptad, és nézz be a blogjába
- írj 10 kérdést
- válaszold meg a 10 kérdést
- küldd tovább 10 embernek
1. Ismerted a blogot ezelőtt, vagy csak a díj miatt kukkantottál be?
Bevallom őszintén, hogy mostanában nem igazán jut sok időm az olvasásra és vannak olyan blogok, amiket még nem olvastam ki, úgyhogy először azokat szeretném, de ahogyan beleolvastam elég érdekesnek tűnik és tetszik, amit írsz. Kérdésedre válaszolva igen, csak a díj miatt kukkantottam be, viszont biztos olvasni fogom a későbbiekben. :)
2. Mi a kedvenc filmed?
A Békés Harcos Útja. Azonban tudni kell rólam,hogy a kedvenc dolgaim e téren mindig változnak. Mindig jön egy másik és az is nagyon tetszik, aztán nem tudom eldönteni melyik a jobb. Szerintem többen is vannak így, legalábbis remélem nem vagyok ebben egyedül :')
3. Hány évesen kezdtél el blogolni, és miről szólt az első blogod?
13 évesen. Elég vicces volt az egész, ugyanis a történet 1. sablonos volt, 2. tele volt helyesírási hibával, ahh szörnyű volt az egész, úgy ahogy volt. De boldogan tekintek vissza rá,mert az volt az első blogom és valahol el kell kezdeni. :)
4. Melyik történetes blog az, amit először végigolvastál?
Pontosan nem emlékszem, de talán a Summer 09' (Harry Styles fanfiction). És egyben az volt az első történet is, amin bőgtem. Nem sírtam, én már bőgtem. :')
5. Mik azok a dolgok, amik legjobban idegesítenek a blogger világban?
Ahogyan mondtam egy előző válaszban, mostanában nem sok időm jutott ilyenekre, úgyhogy erre sajnálom, de nem tudok választ adni.
6. Mi a véleményed a blogomról?
Ahogyan mondtam, még nem olvastam, de nagyon érdekesnek tűnik/tűnsz számomra, ugyanis ha 13 évesen így írsz az nem semmi. :)
7. Egy nap mennyi időt szánsz blogolásra?
Ugye én még csak most kezdtem el ezt az egészet, de az írás több órát vesz igénybe nálam. Nem ez az első történet, amit írtam, csak azokat még nem tettem fel netre, de nem hiszem, hogy valaha feltenném. Nem szégyellem őket, csupán nem ütik meg azt a mércét, amikor azt gondolom, hogy ezt nyilvánosan közzétehetném.
8. Szereztél barátokat a blogger életnek köszönhetően?
Inkább ismerősöket. A barát nálam nem itt kezdődik. :)
9. Miért nincs/van írói álneved?
Hát igazából van is meg nincs is, mert itt bloggeren van, viszont Facebookon (ahol ugye megtudják ki is vagyok) vannak csoportok, ahol nagyon jó kis közösség van és ott meg szoktam osztani a blogomat. :)
10. Mi a kedvenc időtöltésed?
Nagyon szeretek rajzolni. Igen, talán ez az-az időtöltés, amit a legjobban szeretek csinálni. Olyankor nincsenek határok, semmire nem gondolok, csak rajzolok és nem a végeredmény számít, hanem az, amit közben átélek. :)
Akkor jöjjenek az én kérdéseim:
- 1. Hogyan vélekedsz az első blogodról?
- 2. Olvasol blogokat, ha igen, akkor melyik a kedvenced és miért?
- 3. Volt már olyan történet, amin meghatódtál? (Ha igen melyik az?)
- 4. Mennyi idős vagy?
- 5. Mennyi időbe telik, mire megírsz egy részt?
- 6. Milyen típusú könyveket szeretsz olvasni?
- 7. Mikor döntöd el, hogy érdemes olvasni egy történetet?
- 8. Melyik nyelvet szereted a legjobban és miért?
- 9. Mik a terveid a jövővel kapcsolatban?
- 10. Hogy érzed magad, amikor írsz?
És végül, de nem utolsó sorban 10 -vagy több- ember, akinek továbbküldöm:
Szofi S. - A Kezdet Küszöbén
Leona Zoe Pierce - The House Of Fear
Brooklyn Brookie - Addicted To Love
Doth Lee - Abduction
V. Barbara - A Dream A Girl A Life
Esther G. - Zayn Is My Cousin
Catalina Sánchez - Kívánságok Éjszakája
Sparklin Angel - A Vérvonal
Raven - Good Girls And Bad Girls
Annamari Kardon - Az Elátkozott Hercegnő
Még egyszer nagyon szépen köszönöm a Díjat! :)
Jók legyetek! :)
Ma reggel valami elképesztő érzés arra kelni, hogy Díjat kaptam. Először azt hittem, hogy álmodtam, aztán megnéztem még egyszer és tényleg Díjat kaptam, amit nagyon szépen köszönök Petra Beifong-nak a Tűzvonalban írójának. :)
Díj szabályai:
- írd le, kitől kaptad, és nézz be a blogjába
- írj 10 kérdést
- válaszold meg a 10 kérdést
- küldd tovább 10 embernek
1. Ismerted a blogot ezelőtt, vagy csak a díj miatt kukkantottál be?
Bevallom őszintén, hogy mostanában nem igazán jut sok időm az olvasásra és vannak olyan blogok, amiket még nem olvastam ki, úgyhogy először azokat szeretném, de ahogyan beleolvastam elég érdekesnek tűnik és tetszik, amit írsz. Kérdésedre válaszolva igen, csak a díj miatt kukkantottam be, viszont biztos olvasni fogom a későbbiekben. :)
2. Mi a kedvenc filmed?
A Békés Harcos Útja. Azonban tudni kell rólam,hogy a kedvenc dolgaim e téren mindig változnak. Mindig jön egy másik és az is nagyon tetszik, aztán nem tudom eldönteni melyik a jobb. Szerintem többen is vannak így, legalábbis remélem nem vagyok ebben egyedül :')
3. Hány évesen kezdtél el blogolni, és miről szólt az első blogod?
13 évesen. Elég vicces volt az egész, ugyanis a történet 1. sablonos volt, 2. tele volt helyesírási hibával, ahh szörnyű volt az egész, úgy ahogy volt. De boldogan tekintek vissza rá,mert az volt az első blogom és valahol el kell kezdeni. :)
4. Melyik történetes blog az, amit először végigolvastál?
Pontosan nem emlékszem, de talán a Summer 09' (Harry Styles fanfiction). És egyben az volt az első történet is, amin bőgtem. Nem sírtam, én már bőgtem. :')
5. Mik azok a dolgok, amik legjobban idegesítenek a blogger világban?
Ahogyan mondtam egy előző válaszban, mostanában nem sok időm jutott ilyenekre, úgyhogy erre sajnálom, de nem tudok választ adni.
6. Mi a véleményed a blogomról?
Ahogyan mondtam, még nem olvastam, de nagyon érdekesnek tűnik/tűnsz számomra, ugyanis ha 13 évesen így írsz az nem semmi. :)
7. Egy nap mennyi időt szánsz blogolásra?
Ugye én még csak most kezdtem el ezt az egészet, de az írás több órát vesz igénybe nálam. Nem ez az első történet, amit írtam, csak azokat még nem tettem fel netre, de nem hiszem, hogy valaha feltenném. Nem szégyellem őket, csupán nem ütik meg azt a mércét, amikor azt gondolom, hogy ezt nyilvánosan közzétehetném.
8. Szereztél barátokat a blogger életnek köszönhetően?
Inkább ismerősöket. A barát nálam nem itt kezdődik. :)
9. Miért nincs/van írói álneved?
Hát igazából van is meg nincs is, mert itt bloggeren van, viszont Facebookon (ahol ugye megtudják ki is vagyok) vannak csoportok, ahol nagyon jó kis közösség van és ott meg szoktam osztani a blogomat. :)
10. Mi a kedvenc időtöltésed?
Nagyon szeretek rajzolni. Igen, talán ez az-az időtöltés, amit a legjobban szeretek csinálni. Olyankor nincsenek határok, semmire nem gondolok, csak rajzolok és nem a végeredmény számít, hanem az, amit közben átélek. :)
Akkor jöjjenek az én kérdéseim:
- 1. Hogyan vélekedsz az első blogodról?
- 2. Olvasol blogokat, ha igen, akkor melyik a kedvenced és miért?
- 3. Volt már olyan történet, amin meghatódtál? (Ha igen melyik az?)
- 4. Mennyi idős vagy?
- 5. Mennyi időbe telik, mire megírsz egy részt?
- 6. Milyen típusú könyveket szeretsz olvasni?
- 7. Mikor döntöd el, hogy érdemes olvasni egy történetet?
- 8. Melyik nyelvet szereted a legjobban és miért?
- 9. Mik a terveid a jövővel kapcsolatban?
- 10. Hogy érzed magad, amikor írsz?
És végül, de nem utolsó sorban 10 -vagy több- ember, akinek továbbküldöm:
Szofi S. - A Kezdet Küszöbén
Leona Zoe Pierce - The House Of Fear
Brooklyn Brookie - Addicted To Love
Doth Lee - Abduction
V. Barbara - A Dream A Girl A Life
Esther G. - Zayn Is My Cousin
Catalina Sánchez - Kívánságok Éjszakája
Sparklin Angel - A Vérvonal
Raven - Good Girls And Bad Girls
Annamari Kardon - Az Elátkozott Hercegnő
Még egyszer nagyon szépen köszönöm a Díjat! :)
Jók legyetek! :)
2015. október 24., szombat
Sziasztok!
Igazából fogalmam sincs,hogy,hogy kezdjem ezt az egészet,sőt,semmi tervem nincs a jövőt illetően csak...egyszerűen úgy éreztem,muszáj írnom.Nem tudtam,majd mi sül ki belőle,de élveztem minden egyes betűjét a lent látható kis bevezetőnek.Remélem nektek is legalább annyira tetszik majd,mint amilyen Boldogsággal írtam.:) Jó olvasást!
Rohanó.Igen,sajnos egy rohanó világban élünk.Nem élvezzük ki a pillanatokat,sőt észre sem vesszük a legszebb és legértékesebb pillanatokat.A gyermekek hangos,ámde rettentően édes sikongatásait a játszótéren, a falevelek hullását,az esőt.Emlékeket szeretnék, tökéletes, nem zavarba ejtő pillanatokat. Nem akarok folyton töprengeni, csak élvezni azt, ami történik velem, élvezni, hogy kapok.Élni akarok.
-Szia Kedveském!-ült le mellém egy idős bácsika a park melletti padra.
-Csókolom!Hogy tetszik lenni?-kérdeztem meg kedvesen,mosolyogva.
-Köszönöm jól vagyok,de ahogyan látom,te egészen szomorkás vagy,pedig csodaszép napunk van.-nézett körbe mosolyogva,majd vissza rám.
-Igen,szomorú vagyok.-hajtottam le a fejem.
-Na de miért?-kérdezte meg kedvesen.Olyan jól eső érzés töltött el hangjától.
-A világ miatt.-válaszoltam.-Néha úgy gondolom, hogy elpazaroljuk a szavakat és a pillanatokat, és nem fordítunk időt arra, hogy olyanokat kimondjunk, amik a szívünkben vannak akkor, amikor még esélyünk van rá.-mondtam ki,ami a szívemet nyomja.
-Elmesélek neked egy történetet.-mosolygott a bácsika,majd kezét a vállamra helyezte,ezzel azt üzenve,hogy figyeljek.
"-Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? - kérdezte aznap este a csillag.
A fa épp leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozzantotta ágait, és álmosan felelte
- Nem... nem. Nem annyira ritkák. Csak hát... az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az - hogy mondjam neked? - a szív ügye.
- Mesélj nekem a boldog pillanatokról!
- Hagyjál most, álmos vagyok.
- Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán hagylak aludni.
- Szeretlek! Nagyon!
- Jó éjszakát! - mondta a csillag leírhatatlanul boldogan."-fejezte be a bácsika hatalmas mosollyal az arcán.Volt egy olyan érzésem,hogy ő ezt a pillanatot átélte,csak éppen a szereplők mások.
-Köszönöm!-öleltem meg.-Viszont nekem most mennem kell.Haza kell érnem 8 órára.-álltam fel a padról.
-Rendben!De aztán vigyázz magadra és ne légy szomorú.A világ nem változik magától, a változásnak ára van.-kacsintott.Aprót bólintottam,majd elköszöntem egy "Viszlát"-tal és elindultam a hazafelé vezető úton.Nem bírtam ki,hogy ne nézzek vissza és amikor megtettem,megdöbbentem.A bácsika már nem ült a padon,sőt sehol sem volt.Mintha a Föld nyelte volna el.Kissé ijesztő és zavaros volt az egész,nem tudtam hová tenni.Nézelődésemet a telefonom csengése zavarta meg.Anyu volt az.
Igazából fogalmam sincs,hogy,hogy kezdjem ezt az egészet,sőt,semmi tervem nincs a jövőt illetően csak...egyszerűen úgy éreztem,muszáj írnom.Nem tudtam,majd mi sül ki belőle,de élveztem minden egyes betűjét a lent látható kis bevezetőnek.Remélem nektek is legalább annyira tetszik majd,mint amilyen Boldogsággal írtam.:) Jó olvasást!
Prologus
Rohanó.Igen,sajnos egy rohanó világban élünk.Nem élvezzük ki a pillanatokat,sőt észre sem vesszük a legszebb és legértékesebb pillanatokat.A gyermekek hangos,ámde rettentően édes sikongatásait a játszótéren, a falevelek hullását,az esőt.Emlékeket szeretnék, tökéletes, nem zavarba ejtő pillanatokat. Nem akarok folyton töprengeni, csak élvezni azt, ami történik velem, élvezni, hogy kapok.Élni akarok.
-Szia Kedveském!-ült le mellém egy idős bácsika a park melletti padra.
-Csókolom!Hogy tetszik lenni?-kérdeztem meg kedvesen,mosolyogva.
-Köszönöm jól vagyok,de ahogyan látom,te egészen szomorkás vagy,pedig csodaszép napunk van.-nézett körbe mosolyogva,majd vissza rám.
-Igen,szomorú vagyok.-hajtottam le a fejem.
-Na de miért?-kérdezte meg kedvesen.Olyan jól eső érzés töltött el hangjától.
-A világ miatt.-válaszoltam.-Néha úgy gondolom, hogy elpazaroljuk a szavakat és a pillanatokat, és nem fordítunk időt arra, hogy olyanokat kimondjunk, amik a szívünkben vannak akkor, amikor még esélyünk van rá.-mondtam ki,ami a szívemet nyomja.
-Elmesélek neked egy történetet.-mosolygott a bácsika,majd kezét a vállamra helyezte,ezzel azt üzenve,hogy figyeljek.
"-Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? - kérdezte aznap este a csillag.
A fa épp leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozzantotta ágait, és álmosan felelte
- Nem... nem. Nem annyira ritkák. Csak hát... az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az - hogy mondjam neked? - a szív ügye.
- Mesélj nekem a boldog pillanatokról!
- Hagyjál most, álmos vagyok.
- Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán hagylak aludni.
- Szeretlek! Nagyon!
- Jó éjszakát! - mondta a csillag leírhatatlanul boldogan."-fejezte be a bácsika hatalmas mosollyal az arcán.Volt egy olyan érzésem,hogy ő ezt a pillanatot átélte,csak éppen a szereplők mások.
-Köszönöm!-öleltem meg.-Viszont nekem most mennem kell.Haza kell érnem 8 órára.-álltam fel a padról.
-Rendben!De aztán vigyázz magadra és ne légy szomorú.A világ nem változik magától, a változásnak ára van.-kacsintott.Aprót bólintottam,majd elköszöntem egy "Viszlát"-tal és elindultam a hazafelé vezető úton.Nem bírtam ki,hogy ne nézzek vissza és amikor megtettem,megdöbbentem.A bácsika már nem ült a padon,sőt sehol sem volt.Mintha a Föld nyelte volna el.Kissé ijesztő és zavaros volt az egész,nem tudtam hová tenni.Nézelődésemet a telefonom csengése zavarta meg.Anyu volt az.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)